"Ez volt a második otthonom” - Kozák Lászlóné, Jucika néni (93 éves)

Pályamunka a Vakok és Gyengénlátók Heves Megyei Egyesületének 60. évfordulójára

Hatvan év — kimondani is sok. Egy emberöltőnyi idő, amely alatt annyi minden változott, de egy dolog mindig megmaradt: az összetartás ereje, amit az Egyesület jelentett számomra.

A Vakok és Gyengénlátók Heves Megyei Egyesülete nekem soha nem csupán egy munkahely volt, hanem az életem része, a második otthonom. 12 éven át dolgoztam itat titkárként, utána elnökként 1997-ig, majd örökös tiszteletbeli elnök lettem, és ez idő alatt sok mindent láttam, megéltem. Működtek a körzeti csoportok, a területi képviselők, és mindenki szívvel-lélekkel dolgozott azért, hogy a látássérült emberek valóban közösségre találjanak.

Sok kedves emlékem fűződik az Egyesülethez.

A buszos kirándulásokhoz, ahol mindig megtelt a busz, és minden út egy-egy új kalandot, új barátságot hozott. A közös rendezvényekhez, ahol nevetés, beszélgetés és emberi melegség töltötte be a termet. Ezek az élmények életem meghatározó részei lettek.

Az Egyesület számomra mindig a megbecsülést is jelentette.

Megtiszteltetés volt, hogy a munkámat több Braille-emlékéremmel is elismerték, és hogy örökös tiszteletbeli elnökségi taggá avattak.

Ezek a kitüntetések nemcsak díjak a számomra, hanem a közösség szeretetének szimbólumai.

Most, 93 évesen, hálával gondolok vissza az elmúlt évtizedekre.

Hálás vagyok azért, hogy részese lehettem ennek a közösségnek, és hogy ma is a tagjai között lehetek — még ha már nem is olyan aktívan, mint régen.

Kívánom, hogy az Egyesület továbbra is maradjon az, aminek mindig is éreztem: egy hely, ahol mindenki otthonra találhat, ahol összetartás, megbecsülés és szeretet él.

Köszönöm, hogy hatvan év történetének én is részese lehettem.

Ez az Egyesület — és mindazok, akik benne dolgoztak és dolgoznak — örökre a szívemben maradnak.

🌟

Az Egyesület, a második családom - Kövecses Dezsőné Mártika

Első alkalommal félve léptem be az Egyesületbe. Tartottam tőle, hogy mi fog ott várni, de nagyon hamar feloldódtam, és onnantól kezdve alig vártam, hogy a rendezvények megkezdődjenek. Nagyon sok barátságot kötöttem, és számtalan kiránduláson vettem részt – bográcsozásokon, túrákon, közös programokon – amelyek mindig rengeteg örömet adtak.

A kirándulásokra régen a családom is elkísért: a gyerekeim is részt vettek, és ott tanulták meg, hogyan közelítsenek egy fogyatékossággal élő emberhez, hogyan tiszteljék és segítsék őket.

A régi rendezvények nekem nagyon hiányoznak, mert azok a tagok, akik akkoriban voltak, sajnos már sokan nincsenek közöttünk. Közülük többekkel olyan szoros kapcsolatban voltam, hogy a mai napig nem tudom őket elfelejteni.

Mindig igyekeztem aktívan részt venni az Egyesület életében – először területi megbízottként, később vezetőségi tagként, majd országos küldöttként is dolgoztam. Szerencsésnek érzem magam, hogy megélhettem azt az időszakot, amikor a karácsonyi rendezvényeken, taggyűléseken 70–80 fő vett részt. Kívánom, hogy ez az összetartó, élettel teli időszak egyszer még visszatérjen!

A közös kirándulások nagyon hiányoznak – sajnos a mostaniakon már nem tudok részt venni. Akkoriban sok barátság született, sokat nevettünk, viccelődtünk, és rengeteget beszélgettünk. Ezeket az emlékeket soha nem lehet elfelejteni.

Az Egyesületben kötöttem életem egyik legszebb barátságát is, ami néhány éve sajnos megszakadt. A mai napig hiányzik, és nagyon sajnálom.

Bármelyik vezető volt is éppen hivatalban, mindig örömmel mentem be az Egyesületbe – mintha haza mentem volna. A mai napig így érzek: örömmel megyek az emberek közé, örülök, ha találkozunk, és érzem, hogy ők is örülnek nekem.

Most különösen örülök annak, hogy az Egyesület pályázat útján tandemkerékpárokat szerzett. Már alig várom, hogy kipróbálhassam őket – lélekben gyerek maradtam. Jó látni, hogy szépen haladunk előre: van dalkörünk, van néptánccsoportunk is, amelyek méltón öregbítik az Egyesület hírnevét, és erősítik közösségünket.

Azt kívánom, hogy valaha ismét olyan erős legyen az összetartás, mint régen volt. Tudom, hogy nem a vezetők hibája, hogy kicsit szétszéledtünk – benne van ebben a rohanó világ, az élet sodrása is. Ma sokan közönyösebbek, de aki ott van az Egyesületben, az mindig szeretettel fogadja a másikat. Már ezért is megéri elmenni – de ha többen lennénk, még jobb lenne.

A közös bográcsozásokat soha nem felejtem el – különösen azokat, amikor Tóni bácsi is ott volt, és láttam, ahogy megfogja a kislányom kezét. Vagy amikor Zsófi és Ármányné Irénke is velünk voltak. Ők már sajnos nincsenek közöttünk, de annyi szép napot éltünk meg együtt, hogy ezek az emlékek örökre a szívemben maradnak.

Nekem az Egyesület önbizalmat adott, és olyan érzést, mintha a második családom lenne. Sok jót kaptam tőle, és megtanultam elfogadni azt, amit eleinte nehezen tudtam feldolgozni: hogy látássérült lettem. Idő kellett hozzá, hogy megértsem – vannak, akik nálam is rosszabbul látnak, mégis vidámak, élettel teliek. Akkor döbbentem rá: ez lehetne sokkal rosszabb is.

Az Egyesület megtanított arra, hogy ne sajnáljam magam, hanem éljek teljes életet. Önbizalmat, szeretetet és barátságot kaptam itt – mindezt soha nem fogom elfelejteni.

🌟

Visszaemlékezés - Miklós Katalin

1983-tól vagyok az Egyesület tagja. Először Debrecenbe, majd 14 évesen Heves megyébe kerültem át.

15 évesen a Gyöngyösi körzeti csoportba kezdtem ismerkedni. Itt egy szuper kis társaságot alakítottunk ki. Minden héten kedden ügyeletet tartottunk a tagoknak, amivel segítettük a dolgaik intézését. Ezek jó kis délelőttökre sikerültek, közös beszélgetéseket tartottunk.

Ezeket a napokat mindig nagyon vártuk, itt sütöttünk, főztünk, vicceket meséltünk, jól szórakoztunk. Többször az ügyelet megtartása után elmentünk közösen ebédelni. Voltak kedvenc helyeink.

A körzet havi rendszerességgel tartott rendezvényeket:

Január: Újévi megemlékezés

Február: Farsang

Március: Nőnap

Április: Húsvét

Május: Anyák napja

Június, Július, Augusztus: Kirándulás, gyógyfürdő látogatás

Szeptember: Szüret

Október: Fehér Bot napja

November: Következő évi tagbélyeg vásárlása

December: Szent karácsony ünnepe

Ezekre a rendezvényekre nagy szükség és igény volt, főleg az idősebb korosztály számára, mivel sokan egyedül éltek, és nekik ez volt az igazi ünnep.

Később az egyesületbe tevékenységet is vállaltam. Először csak segítettem a körzet munkáját, majd később a körzet elnökének választott a tagság. A rendezvényeken hasznos tanácsokkal láttam el a tagokat.

Ha pályázati lehetőség volt, annak kivitelezésében is segítettem a tagokat. A Forrás pályázat kapcsán boltokat kerestem fel, ahova a tagok nyugodtan mehettek, és segítették őket.

Sok közös élményben volt részünk. Felvettük a kapcsolatot a Mozgáskorlátozottak Egyesületével, és hétvégén élő zenés Fogyatékossági bált rendeztünk, Sike László felajánlásával. Egész délután gondoskodott a jó hangulatról. Estig tartott a jó hangulat. Minden bált úgy zártunk be, hogy már szervezés alatt volt a következő.

Sok közös kiránduláson, nyaraláson vettünk részt: pl.Nyíregyháza, Hajdúszoboszló, Gyula, stb.

Rendszeresen gyógyfürdőt is látogattunk.

A körzet vezetésének ötödik évfordulóját próbáltam hangulatosan megtartani, ahol Kisnémeti Varga Pál volt a sztárvendég, aki fergeteges hangulatot teremtett.

Nagy figyelmet fordítottunk az idősek, ágyhoz kötött betegek meglátogatására. Jó volt látni ezeknek az embereknek az örömöt az arcukon, hogy tartoznak valahová, és gondol rájuk valaki.

A tagbélyeget társadalmi munkába kihordtuk a tagoknak, ezzel is kapcsolatot tartottunk egymással. Az egyesületben a megye fel volt osztva körzetekre, minden körzetnek volt területi képviselője. Adományozó hálózatot alakítottunk ki. Jó kapcsolatot sikerült kialakítani a helyi önkormányzattal, a Lions Clubbal, a Mátra Erőmű Zrt.-vel, a Pattinkával. A megyével közösen együtt dolgoztunk, így a rendezvényeket is úgy tartottuk, hogy azok ne ütközzenek, ha valaki mindkettőre szeretett volna eljutni, ne vegyük el a lehetőséget.

Az évfordulókat a megye rendezte. A kerek évfordulókat színvonalasan megtartottuk.

Szép emlékként maradt meg a 40 éves jubileumi ünnepség, ami az egri Szépasszonyvölgyben volt egy étteremben, ahol ünnepi ebéd, és jó hangulat volt.

Az 50. évfordulót az egyesület kultúrcsoportja tette színvonalassá, majd a Tisztiklubban voltunk ebéden.

Végülis az elmúlt több mint 3 évtizedre boldogan emlékszem vissza, ezen írás csak dióhéjban tartalmazza azt az élményt és pluszt, amit nyújtott a társaság és a rendezvények.

Büszke vagyok rá, hogy idén 42 éve tagja vagyok az egyesületnek.

Kerekharaszt, 2025. október 28.

🌟

Mit adott az Egyesület - Búzásné Hipszki Ildikó

2007 óta vagyok az Egyesület tagja.

Abban az időben még annyira láttam, hogy egyedül közlekedtem busszal, bár elég ritkán jártam be az egyesületbe.

2019-ben vesztettem el a látásomat, és azóta sokkal többet vagyok jelen, sokkal aktívabban részt veszek az itteni életben.

És elmondhatom: azóta nagyon sok jó dolog történt velem. Olyan élmények és tapasztalatok, amik segítettek a beilleszkedésemben, és a fejlődésemben is.

Minden az iPhone-oktatással kezdődött, amikor megtanultam ennek a kezelését.

Ezután az elemi rehabilitáció keretében jött a fehérbottal való közlekedés tanulása – ami eleinte nagyon nehéznek tűnt, de most már a mindennapjaim része.

A jó hangulatú főzések is sokat adtak – közben egymástól is rengeteget tanultunk, sokat nevettünk, beszélgettünk.

A közlekedésben Anett volt a segítőm, és minden évben volt egy értékelés.

Az egyik ilyen alkalom különösen emlékezetes számomra: Anett beszélt, és éreztem, hogy rólam van szó. Rám nézett, és elérzékenyült… és én is.

Egy pillanatra megállt, nem tudta folytatni. Gábor megkérdezte tőle: „Anett, átvegyem?” – mire ő azt mondta: „Nem, nem, folytatom.”

Ez nagyon megható pillanat volt számomra.

Azt gondoltam régen, hogy én soha nem fogok egyedül átmenni egy zebrán. Hogy majd nem tudok elindulni egyedül. Távolinak, lehetetlennek tűnt.

És hála Istennek, sikerült. Sokan álltak mellettem, biztattak, segítettek – és olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik hasonló cipőben járnak.

🌟

Visszaemlékezés az Egyesület életére - Gyöngyné Erzsike

Amikor annak idején beléptünk az Egyesületbe, mindig örömmel és szeretettel fogadtuk egymást – mintha egy nagy család lennénk. A székházat a második otthonunknak tekintettük. Minden ünnepen, rendezvényen, aki csak tudott, eljött. A nagyterem megtelt élettel, vidámsággal és összetartozással.

Az Egyesületben minden döntést közösen hoztunk meg. Az elnökségi tagok megbeszélték a teendőket, majd a rendezvényeken át is beszéltük mindezt a tagsággal, hiszen mindannyiunkat érintette, mi történik a közösségünkben. Közösen határoztuk el, hová menjünk kirándulni – ezekből 4–5 napos, emlékezetes utazások kerekedtek, amelyek igazán összekovácsolták a csapatot. Jártunk Pécsett, Sopronban, Győrben, Kecskeméten, Szegeden és Sárospatakon is.

A kerek évfordulós tagokat – a 60, 70, 80 éveseket – mindig együtt köszöntöttük. A nagyterem valóban a tagoké volt: ott énekeltünk, táncoltunk, játszottunk és mulattunk. Nagyon jó hangulatú „Ki mit tud?” vetélkedőket rendeztünk, különféle játékokkal és versenyekkel. Több alkalommal mentünk színházba Egerbe, vagy épp Budapestre, a Fővárosi Nagycirkuszba. Részt vettünk országos vetélkedőkön is, az Országos Székházban.

Régen minden vezetőségi tag szívvel-lélekkel, önkéntesen dolgozott, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A pártoló tagok is aktívan bekapcsolódtak a Bizottságok és a Kultúrcsoport munkájába. Szoros kapcsolatot ápoltunk a Füzesabonyi Civil Tanáccsal és a Heves megyei Nyugdíjas Elnökséggel is, akikkel közös programokat, fellépéseket szerveztünk.

Mindig figyeltünk arra, hogy senki ne maradjon magára. Ha Budapestre vagy Debrecenbe kellett menni egy küldöttgyűlésre, mindig együtt indultunk útnak. A Fehér bot napján minden tagunkat megajándékoztuk – ez is a szeretet és az összetartozás ünnepe volt számunkra.

Így éltünk – nagy-nagy szeretetben, egymást segítve, egymásra figyelve. Sok fénykép őrzi a közös élményeinket: az összejöveteleket, kirándulásokat, versenyeket és találkozókat.

 Fogadjátok szeretettel ezt a kis beszámolómat.

🌟

Zsiga te, hallod-e? - Bercsényi Zsuzsanna

Szeretnék elmesélni nektek egy humoros történetet, ami pár hónapja történt velem. Én már több, mint 20 éve tagja vagyok az egyesületnek.

Amíg az unokáim kicsik voltak, vigyáztam rájuk, segítettem a lányomnak, hogy tudjon dolgozni, vittem a gyerekeket óvodába, iskolába. Nagyon sokszor voltam otthon egyedül, hallgattam a rádiót vagy a Sláger TV-t, de hiányzott a beszélgetés. Egy vidám társaság, jópofa emberek, a szürke hétköznapokat derűssé teszik. Kövecsesné Mártika már régóta „rágja a fülemet”, hogy menjek el a rendezvényekre. Tavasztól járok rendszeresen, és nagyon jól érzem magamat. Jó lenne, hogyha többen is csatlakoznának hozzánk, a „SZUPER CSAPATHOZ”.

Gyöngyösön volt egy ünnepély, ahol Buzásné Ildikóval verset mondtunk.

Biró Miklós az egri Egyesület elnöke, Mátrai Balázs az elnökhelyettes és jómagam a nagyteremben egy asztal körül ültünk, és a Mesterséges Intelligenciát tanulmányoztuk. Nem szeretem az okostelefont, mert többet tud beszélni, mint én. De amióta betöltöttem a 63-at, megtáltosodtam. Miklós mindent elkövetett, hogy dicsérje ezt az okoseszközt. 30 karakterbe kérte, hogy mondjon pár mondatot a gyöngyösi ünnepélyről. A telefon Ildikó nevét szépen kimondta, de az enyémet elértette, így Zsuzsanna helyett Zsigát mondott. Így most már Bercsényi Zsuzsa Zsiga lettem.

Büszke vagyok erre a névre!

🌟

A beregi kirándulás - Pásztor Ferenc

 Történt egyszer, nem is olyan rég, egy csütörtök reggel, hogy világot látni indult a látását vesztett csapat. Hűvös őszi reggel volt, a hegyről lemenet botommal ingázva az úton, még megfigyeltem az ébredő várost, ahogy még csak a hivatásos városgondozók vannak az utcán, akiknek csak útban lennének a járókelők, egy pár galamb a Dobón és egy ismerős csapat a buszmegállóban.

 A buszon már előre lefoglalt helyünk volt. Első sor(ok)ból szemlélhettük az utat. Nyíregyházán kellett csak átszállni, ahol kaptunk egy saját buszt, hogy biztosan kényelmesen és akadálymentesen férjünk el. Külön elismerendőnek tartom, hogy a sofőr odajött, megkereste a látássérült csapatot, amit talán nem volt olyan nehéz, hisz minden második embernél volt egy nyitott fehérbot, nekünk mégis könyebbség volt, hogy tudtuk, pontosan hova kell felszállnunk. Hamar oda is értünk, a sofőreink körültekintőek voltak, Miklós pedig kitűnő idegenvezető. Ez indokolt is. Előbbi célszemély volt a busz vezetésére, utóbbi pedig éppen, ha szabad így mondani, hazafelé tartott.

 Megérkeztünk a Beregi múzeumba, ahol hallhattuk a mindenki által ismert és elismert „Tiszteletes úr” történetét, majd népművészeti hagyatékokat szemléltünk, tapintottunk és ismertünk meg elbeszélés alapján. Ízelítőképp és az emlékezés kedvéért, volt keresztszemes hímzés, amit azóta is tanítanak, nehogy kivesszen a tájról e képesség, de különböző öntöttvas tárgyak, mint kályha, vagy éppen lábos, aminek még valóban volt, jobban mondva van lába, de nem szabad elfeledkezni a bölcsőről, kelengyéről, s koporsóról sem, amik mint egy-egy jelkő vezettek végig minket a születéstől a halálig. Az ember nem is gondolná, mi mindent lehet adni és átadni begy múzeumban úgy, ha nem az elsődleges információ forrás a látásunk; sok múzeumnak mottója, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, na nekünk volt mit a kéznek is adni.

Át is sétáltunk következő állomásként a szálláshelyre, mindenekelőtt ki is kellett tölteni az adatlapokat. Érkezés időpontja: 2025. október 16. távozás ideje: október 17. és így tovább. Kellemes, hangulatos, talán épp hozzánk méretezett szállás. Az emeleten, ahol voltunk, volt közösségi rész is, közös étkező is, ami örömünkre szolgált. Ez utóbbi helyiségben ültünkkor megtudtuk, hogy egyébként, bár nem szóltak róla, van büfé, már-már étterem a földszinten. Szerencsére szívesen láttak minket, még az étlapot is készek voltak felolvasni nekünk szükség esetén mintegy akadálymentesítve azt. Nekem egy ilyen helyen ez is érdemi információ volt, hogy a tájékozódás a beltérben könnyű, a személyzet segítőkész.

Fakultatív séta következett. Sétáltunk a gáton, lementünk a partra, hallgattuk a víz csobogását, megnéztük a híd lábára festett kockás mintázattal kitöltött festményt, ami bár elég egyszerű falrajz volt, egy kicsit mégcsak a keresztszemes hímzést juttatta eszembe; majd fotózkodtunk a naplementében. Igen, a fotónak van értéke. Egyfelől meg tudjuk mutatni családtagjainknak, esetleg közeli barátainknak, hogy hol jártunk, másfelől emlék nekünk is, bár látásunk javarészt nem tökéletes, mégiscsak van valamennyi, amit ki is használunk.

Betértünk egy cukrászdába is, ahol az alapvetés az üveges falú pult volt, de elmondták, milyen sütik vannak, így mindenki kényelmesen tudott választani. Nem volt ilyen könnyű dolgunk, amikor be szerettünk volna térni egy templomba, melynek ajtaja nyitva állt, de amikor odaértünk, jelentősrészt kivont botjainkkal, tehát „jól láthatóan, nem látók”, megnyugtattak bennünket, hogy bár vasráccsal el van zárva, azért be lehet látni. Hát, ezután már csak annyit mondok, hogy a másnapi első távolsági buszunkra ráírták, hogy „Rásegítő járat”, aki tudja, miért mondom, az tudja, ’kit pedig csak a kíváncsiság furdal, az járjon utána!

A napot egy beszélgetőkörrel zártuk, jó hangulatot idézve, majd nyugovóra tértünk. Másnap kávéval indítottunk, már előre leadtuk a feladatot, hogy itt bizony a nyitás pillanataiban szükség lenne majd nem két frissen főtt kávéra.

 Szerencsés mód egyébként közelről indult a buszunk, mellyel elutaztunk Tákosra. Ott felmásztunk a harangtoronyba, majd miután megtaláltuk, hol lehetne megkongatni, megfékeztük magunkat, ugyanis a harangszónak jelentős jelző értéke van! Átvonultunk a szomszédos református templomba, ahol a tiszteletes tartott nekünk előadást annak történetéről és élménybeszámolót, miképp szokott megtelni e néprajzilag, történelmileg és spirituálisan is értékes hely. Sokan mondják, ez egy szent hely. Az ember, ha ott van, csak érzi, hogy egy különleges helyen van, szépen díszített hímzésekkel, kazettás mennyezettel díszítve, de még egy hangszer is van bent, amit annak idején majdnem kidobtak, majd az utolsó pillanatban rájöttek, mert rá kellett, hogy érték lakozik benne, így megjavították és azóta is alkalomadtán játszanak rajta.

Megállíthatatlan lendületünk továbbvitt bennünket a csónakos temetőbe, jobban mondva a Szatmárcsekei Református temetőbe, ahol Korpás István, a fejfák faragója maga mesélte el a csónakos fejfák hagyománnyá válásának történetét. Megtekintetük Kölcsey Ferenc emlékművét is, amihez minket már kikövezett út vezetett. A temető bár felújítás alatt állt akkor éppen, de az utat már járhatóra építették, mire odaértünk, ha úgy tetszik, a mi kedvünkért.

Egy ebéd, még két busz és sok beszélgetés kísért minket haza vezető utunkon sok emlékkel gazdagodva. Így történt hát, hogy a vakok s gyengénlátók elmentek világot látni, hogy szétnézzenek, hol rácsok mögül, hol nekik kikövezett úton.

🌟

„Nagyon sokat kaptam, más ember lettem” - Hanzó Zsuzsanna

Immár húsz éve annak, hogy először átléptem az egyesület ajtaját, és tagként csatlakoztam a közösséghez.

Akkoriban még nem vettem részt aktívan az egyesület életében, de 2019-ben fordulópont következett be az életemben.

Ekkor váltam igazán aktív taggá, és vezetőségi feladatokat is vállaltam. Onnantól kezdve részese lettem a rendezvényeknek, kirándulásoknak, közös programoknak – és ezek az alkalmak nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy könnyebben elfogadjam a látássérültségemet.

A többnapos kirándulásokon rengeteget nevettünk, sokat beszélgettünk. Az esti, közös beszélgetések során egyre inkább megnyíltunk egymás felé, többet adtunk magunkból – és ezáltal közelebb kerültünk egymáshoz.

Ezek az élmények mind felejthetetlenek számomra. Sok új barátság született, amelyek azóta is nagyon sokat jelentenek nekem.

Emlékezetes maradt számomra a Sástói kirándulás is.

Akkor néhányan – a bátrabbak közül – felmentünk a kilátó tetejére. Volt köztünk egy tagtársunk, aki tériszonya miatt nem tartott velünk. Egy darabig.

Elmondása szerint annyira jókedvűnek és vidámnak hallott minket odafentről, hogy elhatározta: legyőzi minden félelmét, és utánunk jön. Sikerült is neki – és utólag nagyon büszke volt magára.

Ezt a történetet később elmesélte egy másik tagtársunknak, aki vakon nem mert elindulni egy gyalogos úton. Ő is erőt merített ebből a példából, és végül nekiindult az útnak – legyőzve a saját félelmét.

Ez a kis történet is megmutatja, mennyi erőt tudunk adni egymásnak a közösségben, akár egyetlen bátor lépéssel.

Nagy változást hozott az életembe az is, hogy az egyesület segítségével megtanulhattam az okostelefon és a számítógép használatát beszélő programok segítségével.

Az addig beszűkültnek érzett világom egyszerre kitárult – új lehetőségek, új kapcsolatok, új tudás nyílt meg előttem.

Gyermekként mindig csodálattal néztem azokat, akik színpadra álltak valamilyen produkcióval.

Azt gondoltam, én erre soha nem lennék képes.

Ma már az egyesület néptánccsoportjának tagjaként rendszeresen fellépek.

Ebben a közösségben sikerült legyőznöm egy régi félelmemet, és ma már bátran, örömmel állok színpadra.

Úgy érzem, az egyesület számomra egy új élet kapuját nyitotta meg.

Az itt megismert emberek közül sokan példaképeimmé váltak, az itt megszerzett tudás pedig a mindennapjaimban is hatalmas segítséget jelent.

A közösséghez tartozás érzése nagyon fontos számomra – erőt ad.

Köszönöm az egyesületnek, és mindazoknak az embereknek, akik hozzájárultak ahhoz, hogy mindezt megélhetem.

Kívánom, hogy minél többen érezhessük közülünk:

bár a látásunk hiányos, mégis lehet teljes, vidám és boldog életet élni.

🌟

Három pillanat - Biró Miklós

Fiatal tag vagyok én még a 60 év távlatában, hiszen majd napra pontosan 4 éve adta a sors, hogy sorstárs legyek én is. A három szép és mesés szám, így három történetmorzsát hozok nektek, ami megmelengette a szívemet.

Első
‘Gyermekek kacagása’ - egy csapat addig képes élni és megújulni, amíg gyermekek nevetése is felcsendül körükben.
Nehéz kimondani, de amikor csatlakoztam és leginkább amikor rámkerült az egyesület vezetésének kihívó de nemes terhe, amitől megijedtem - ej, mit fogok én ezért kapni - az a nyugdíjas klub itt-ott megjelenő jelenléte volt. Egyrészt igen sokan idősebb korban veszítik el a látásukat, de még nehezebb amikor ez a lélek megöregedésével jár együtt. Mert a kort nem a test, hanem a lélek határozza meg.
Még éppen a napokban történt az eset amit ide időzek, a Fehér Bot napja, amit immár második alkalommal sikerült gyermekek körében megünnepelnünk. Meglepetéssel készültünk mi is, hiszen a mi - méltán különleges, látássérült - ‘Kacsintó’ néptánc csoportunk meglepetés volt sok tagunknak, de az iskolának is. 4 tánc, egy kis kör, és roptuk ahogy megtanultuk. És a siker nem maradt el, de nem, ezt nem a tapsban mérték, bár ez is igen megható és lelkes volt.
A gyerekek egyszer csak ott teremtek, nagyon sokan, és ők is táncolni akartak velünk. Nevetve, kacagva, izgatottan. És hirtelen mi lettünk a vezetők, és mi tanítottuk őket. Akkor ott, mi tudtuk őket vezetni egy tánc erejéig. 

Második

‘A kitaposott ösvény’ - járt utat járatlanért?
Másik meghatározó élmény volt életemben mindig, a természet, a kis erdei ösvények felfedezése. Nagy tragédiaként éltem meg annak a lehetőségét, hogy a látásommal ezt is elveszíthetem. Aztán még 24-ben meghívó érkezett az egyesülettől, Gábor invitált minket egy kis vinatozással egybekötött kirándulásra. Én pedig, aki már-már lemondtam arról, ami a mindennapok része volt.
A kirándulás remek volt. Bár esőre hajló idővel kezdett, egy izgalmas kisvinati út után kis csapatunk egymást segítve araszolt le a völgyben. Ott, és akkor döntöttem el, hogy nem adom fel ezt a részét életemnek.
Most pedig már éppen bimbózik az egyesületi túracsoportunk, a vicces nevű ‘Ott vagyunk már?’, és én minden héten izgatottan várom, vajon hárnyan csatlakoznak az immár újra mindennapos erdei sétáimhoz.

Harmadik

‘Advent gyertyái’ - elsőre talán igen szerény kis eseményt hozok ide. Tavaly azt gondoltam, kinyitjuk advent vasárnapjainak estéjén az egyesületet, és nem csak otthon, hanem itt a közösségben is meggyújtjuk a gyertyát.
Egy kedves kis történet minden alkalomra, egy kis sütemény, egy kis meleg ital, majd közösen kimenni a Dobó térre, a városi gyertyagyújtásra
Volt, amikor egyedül ültem ott, de volt amikor egy kedves kis csapat gyűlt össze. Kati és családja, Józsi és Márti. Beszélgettünk, és figyeltük a gyertyák halk sercenését.
A szép pillanatok nem a tömegben keletkeznek legtöbbször, hanem a valódi pinnanatokban.

Ez az én három pillanatom eddig, és szerencsére ez a három szép pillanat is csak kiválasztott pillanat. Mert ez egy remek csapat, és hiszem, hogy van jövője is, van benne még, sokunknak rengeteg remek pillanat. Ha észrevesszük, ha teszünk érte, ha nem takartjuk el gyarlóságainkkal.

🌟